|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 2 találat | lapozás: 1-2 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Ivaskovics József 2002. október 21.A Kővirág Együttes /Marosvásárhely/ okt. 18-án és 19-én megszervezte a verséneklés fesztiválját. A tízéves együttes /vezetője László József/ a verséneklés műfaját követi, repertoárjukat elsősorban erdélyi költők, valamint magyar klasszikusok megzenésített versei alkotják. A Kővirág tekintélyt szerzett a műfaj anyaországi, felvidéki, vajdasági és kárpátaljai kedvelői körében. A vajdasági Zentáról jött a fesztiválra Verebes Ernő. Tanár, kétkötetes költő, zenét szerez, énekel, színházi muzsikát komponál. Felesége, Verebes Réka előadóművész rendhagyó irodalomóráival hosszú évtizedek óta járja a Délvidék magyar településeit. Fellépett az Öves Együttes, ők a táncház zenészei moldvai és gyimesi csángó népzenét játszanak, továbbá a kárpátaljai Credo Együttes. Ivaskovics József, az együttes vezetője beszámolt arról, hogy erdélyi költők verseit éneklik és persze a kárpátaljai magyar szerzőket is repertoáron tartják. /Lokodi Imre: Kővirág-fesztivál. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 21./2012. április 28.Ismét versek Dsida otthonábólSzületésnapi beszélgetés Füzesi Magdával Füzesi Magda 1952. május 3-án született a kárpátaljai Nagyberegen. Szülőfalujában érettségizett, majd Beregszászban nyomdász lett. 1975-től a kétnyelvű járási lap munkatársa, később a magyar kiadás felelős szerkesztője. Magyar nyelv- és irodalomszakos diplomát az Ungvári Állami Egyetemen szerzett. Írásai számos magyarországi és erdélyi lapban, illetve antológiában láttak napvilágot, verseiből oroszra és ukránra is fordítottak. Ezekből a nyelvekből magyarra ő is fordít. Mindeddig kilenc önálló verseskötete jelent meg. Az ukrán és a magyar írószövetségeknek, továbbá a Magyar Művészeti Akadémiának a tagja, újságírói tevékenységéért Táncsis Mihály-díjjal tüntették ki. – Magyar–ukrán kétnyelvű versesköteted címe: „Szőttes pirossal, feketével”. A fekete-pirosnak mifelénk már van egy sajátos jelentése. – Ismerem Kányádi Sándor „Fekete-piros” című versét, csábító is a gondolat, hogy azt mondjam: persze, az én versemben is tettenérhető a kárpátaljai őshonos magyarság passzív ellenállása. Adott esetben ez a „szőttes pirossal, feketével” fogalom sokkal prózaibb: szülőfalumban, Nagyberegen (a történelmi Bereg megye egykori „fővárosában”) készítik, szövik a híres-nevezetes beregi szőttest – pirossal, feketével. A piros az öröm színe, a fekete a bánaté. S talán nem kell hangsúlyoznom, hogy a kárpátaljai magyarság sorsában az öröm mellett (megmaradtunk!) jócskán benne van a bánat is („malenykij” robot, megtizedeltetés, szétszóródás). A vers különben így kezdődik: „A dolgok fáit szél tépázza / felriad a sok gond-madár. / A lovak össszebújnak fázva, / ki tudja, meddig tart a nyár?” A sorok között ott van a kolhozosítás (1949), a félnapokig sorbanállás a betevő falatért, vagy akár a cukorjegy is. Azt hiszem, az erdélyi olvasó magyarázat nélkül is érti: egyformán megéltük a piros-fekete időket, bár azt, hogy ez itt is így történt, én csak az utóbbi években tudatosítottam. – A piros-fekete időket egyaránt megélték és versekben dolgozták fel mind Erdélyben, mind Kárpátalján. Költészeted legtömörebb összefoglalását Bertha Zoltántól olvastam. Idézem: „A kárpátaljai sorsviselés éles, metsző fájdalmassága, a konok, szigorú, csaknem engesztelhetetlen keserűség, a tájban-gyökerezettség kínzó-ambivalens elrendeltetésszerűsége mintegy kigyöngyözi a szenvedés, a kötődés és a reménytelenséggel határos megkönnyebbülésvágy sugallatos metaforáit és létszimbólumait”. Másik méltatódnak, Petrőczi Évának „Egy lenvirág reggeli imája” lett a kedvenc verse: „Ez az egyszerre paraszti és poétaasszonyi könyörgés olyan, mint egy, a ládafiából előkerült családi Biblia lapjain lévő régi imádság, olyan mint egy aszályos-kegyetlen évben született fohász.” De térjünk vissza a jelenbe. Változatos irodalmi életpálya után kerültél Kolozsvárra, és itt sem akárhová, egyenesen Dsida Jenő hajdani otthonába. – Ott kell kezdenem, hogy 2001-ben megözvegyülvén, magam is alig vártam a nyugdíjaztatást. Egyetlen lányom Magyarországon találta meg a párját egy kolozsvári fiatalember személyében, az unokák növögettek, úgy éreztem, ott van rám szükség. Édesanyám is biztatott, hogy akkor segítsek a lányomnak, amikor szükség van rám, egy idő után a családok amúgy is „szétfejlődnek”. Így aztán 2005-ben beadtam a letelepedési kérelmet. Aztán – mondjam, ne mondjam? – az ügyintézés malmai következtek. Volt is erről egy kis krokim „(T)örökbe fogadtak” címmel, amikor a magyarországi hivatalos okmányaimat Mahda névre állították ki, merthogy az ukránból így transzliterálták – előírás szerint. Na, de nem erről akartam beszélni, hanem Dsidáról. Időközben találkoztam egy új, kolozsvári társsal, aki történetesen Dsida Jenő egykori otthonában született. E kapcsolatnak köszönhetően kinyílt előttem a világ. Sokat utaztam Erdélyben, megismertem Csíkország nevezetességeit (ezekből az élményekből több versem született), és eljött az idő, amikor már elég erősnek éreztem magam, hogy kialakítsak egy új életteret Kolozsvárt. Dsida nevét ismertem már diákkoromban is, ugyanis (a most kárpátaljai) Beregszász a költő iskolavárosa volt: 1914–1918 között Dsida itt töltötte gyermekéveit, anyai nagyszüleinél. A beregszászi vasútállomás falán (a költő nagyapja állomásfőnök volt) tábla őrzi a majdani literátor emlékét. „Dsida-versek kárpátaljai olvasata” címmel írtam egy tanulmányt arról, mit üzenhet verseivel szűkebb pátriám irodalombarátainak a költő, aki „Tekintet nélkül” című költeményében kertelés nélkül leszögezte: „Krisztusnak és Pilátusnak, / .... / egyformán szolgálni / nem lehet”. Van egy dédelgetett álmom: a Dsida-ház kertjét a költő virágaival szeretném beültetni. Olyan virágokkal, amelyekben egykor örömét lelte, hiszen mintegy testamentumként hagyta ránk: „Orrodba édes illatot gyüjts / szívedbe békét és mosolygást, / szemedbe fényt, hogy az utolsó / napon is tudj örülni folyvást...” /. Lehet ennél szebben írni életről és halálról? – Bár köteteidet nem találni sem magyarországi, sem erdélyi könyvesboltokban, a nevedet mégis ismerik a magyar olvasók a Kárpát-medencében. Tucatnyi verseskönyvedből jónéhány költemény került be az összmagyar antológiákba. A természetes, egyszerű, dallamos sorok szinte tálcán kínálják magukat az énekeseknek is. Nem csoda, hogy a Kalákától Dinnyés Józsefig, Kárpátaljától a Vajdaságig sokan ráharaptak... – Nem vagyok jó sáfára a verseimnek, mai szóval élve: a marketing nagyon távol áll tőlem. Mindaz, ami verseimmel történt, Isten ajándéka. Időnként megkerestek antológiaszerkesztők, hogy adjam áldásomat egy-egy vers megjelentetésére. Volt úgy is, hogy egy-egy publikálást utólag fedeztem fel valahol. Ami a dallamosságot illeti: Posztmoderniában ez nem kifejezetten előnye egy költeménynek. Dinnyés József daltulajdonos volt az első muzsikus, akinek „megakadt a gitárja” a „Küzdelem” című versemen. Őt még abból az időből ismerem, amikor a nyolcvanas évek végén a Beregszászi Tanítók Házában egy hatalmas Lenin-portré alatt teli torokból énekelte, hogy „Határtalanul szeretném hazámat...” Időközben a verseimből dallá vált egy CD-nyi, bízom benne, hogy hamarosan a nagyközönség számára is hozzáférhető lesz. A kárpátaljai Credo verséneklő együttes tucatnyi versemet megzenésítette, legutóbb éppen az „Agyő, Kárpátalja!” címűt. Ez az a vers, amelyet Ivaskovics József, az együttes vezetője szerint a zenészek sem tudnak könnyek nélkül előadni. – A peresztrojkát már tapasztalt lapszerkesztőként harcoltad végig. Hoztál-e ebből az időből egy saját történetet? – Érdekes, hogy pont a napokban jutott eszembe egy ilyen történet. Dióhéjban: 1969-től (sikertelen egyetemi felvételi után) hat évig nyomdász, tördelő voltam, majd 1975-ben önérzetes kollégáim szerint tisztességes szakmunkásból firkász lettem. Végigjártam a szamárlétrát: korrektorból lettem szerkesztő egy kétnyelvű (magyar és ukrán) járási lapnál. Természetesen vezércikkeket is írtam, és az egyik ilyen „felszólamlásom” váltotta ki a hatalom nemtetszését. Történt pedig, hogy Katona József „Bánk Bánjából” Tiborcot hívtam segítségül: „mert ki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerít”. (Valahogy így, nincs a kezem ügyében a kritikai kiadás...). Egyszóval másnap megjelent a szerkesztőségben egy rendőr (már peresztrojkát írunk!), aki a rendőrfőnök üzenetét hozta: szerkesztő asszony, tudhatná az eljárást, ha annek a Tiborcnak valami panasza van, akkor írjon beadványt, ne az újságban rágalmazza a milíciát. Persze, könnyű most ezen mosolyogni, de volt idő, amikor éjszakákat nem aludtam egy-egy meredekebb bíráló (tényfeltáró) publikáció megjelenése után. 2003-ban Táncsics-díjjal tüntetett ki az anyaország. Akkor a Magyar Nemzetben közölt interjúban meg is kérdezte az újságíró kolléga, hogy mit gondolok, miért keresett meg a kitüntetés? Azt mondtam: bizonyára jól szerepeltem „kötéltáncos” kategóriában. 1989-re viszont már a kötéltáncon is átlendültünk. Ekkor jelentettem meg a „Kósa Anna balladáját”, az első közvetlen utalást a háború utáni elhurcolásokra. Kósa Anna falumbeli öregasszony volt, a fiát elpusztították, anyai fájdalmában valóban megzavarodott. – Az anyaországba kivándoroltak Kárpátaljai Szövetsége lapjának, a Kárpátaljai Hírmondónak a főszerkesztője vagy. Mi ez: hűtlen hűség, távolibb, tehát objektívabb rálátás, utóélet vagy csak nosztalgia? – Ezen sokat lehetne morfondírozni, de én nem szeretném „megideologizálni” a helyzetet, annál is inkább, mert egykori ismerőseim között voltak olyanok is, akik lelkiismeret-furdalásukat azzal csillapították, hogy ők majd Magyarországon „a határok légiesítésén fognak munkálkodni”. Én nem tűztem ki magam elé ilyen nagy célt, de amikor nyolc évvel ezelőtt a több mint ezer tagot számláló Kárpátaljai Szövetség elnöksége fantáziát látott abban, hogy folyóiratot adjon ki, és engem megkerestek a főszerkesztői feladatra, hosszas lelki gyötrődés után („alkalmas vagyok én erre?”) elvállaltam. A lap életképes, az olvasók szeretik, jó visszajelzéseket kapunk. Sok anyaországi számára meglepetés, hogy mennyi minden történt az utolsó ezer esztendőben „azon a Kárpátalján”. Külön büszkeségem, hogy egy idős nyíregyházi főiskolai tanár minden lapszám után jelentkezik, hogy „már megint tanultam valamit”. És hadd legyek már egy kicsit hedonista: a sok politikum után, amely több mint három évtizedes újságírói pályafutásom alatt „rámszakadt”, örömmel szerkesztek egy olyan folyóiratot, amelyben kiélhetem a hűtlen hűséget, a távolibb, tehát objektívabb rálátást és a nosztalgiát is. – Múzsákra még egy költőnőnek is szüksége van. Gyermekverseidet az egykori (örök) kisgyermek, a mama vagy a nagymama írja? – A kérdés jó, különösen, hogy sosem gondolkodtam el még azon, hány ember is lakhat bennem egyszerre. Szerintem mindhárom „énem” ott van egy-egy gyermekvers születésénél. Bár egy alkalommal Kányádi Sándor azt mondta, nincs olyan fogalom, hogy gyermekvers: csak jó vagy rossz vers van. Több gyermekversíró korszakom is volt, Magdi lányomnak történetecskéket írtam (közülök többet megzenésítettek). Amióta a nagyberegi lányom és a kolozsvári vejem megajándékoztak két okos és – hangsúlyozom – érzékeny lelkű kislány unokával, Hajnalkával és Orsikával, ismét szóbaálltak velem a tündérek. Jó látni, hogy a lányom családjában fontos a nemzeti értékrend. Csak zárójelben jegyzem meg: a járókelőknek furcsa lehetett, amikor a budapesti születésű kisebbik unokám még óvodásként a Margit-hídon sétálva boldogan felkiáltott, „Nézd, nagymama, magyar zászló!” Ez is nevelés kérdése... – A beszélgetésből kiderült, hogy beilleszkedtél az új környezetbe, lassan ennek a hazának is „ismered könnyét, sóhaját”. Ám szerintem még a kívülálló szemével látod az erdélyi magyarságot. Hadd kérdezzem meg végezetül: mi az, amitől jól érzed magad Kolozsvárt, Kalotaszegen, a Székelyföldön? – Kezdetben vala a gyámoltalanság. Én Budapesten sokáig csak vendég voltam: emlékszem, a békásmegyeri református gyülekezetben az első alkalommal a legutolsó sor legszélső székére mertem csak leülni... Más kérdés, hogy azóta ott is barátokra találtam. Lehet, hogy furcsán hangzik egy olyan ember szájából, aki a határon túl egy tömbben élő magyarságból került a kincses városba, de Kolozsvár a magyar mentalitásával fogott meg. Nem mintha a beregvidéki nemzettársaink feladták volna identitásukat: nekem otthon magától értetődő, hogy Beregszászban a feliratok magyarul is ki vannak írva, hogy 1991 óta Kárpátalja magyarlakta települései polgármesteri hivatalainak épületein a törvény értelmében az ukrán mellett ott van a magyar trikolor is, és még sorolhatnám. S mindez nem azért van így, mert Ukrajna annyira barátja lenne a demokráciának: egy százötvenezres kisebbséggel az államalkotó nemzet nemigen számol... Más a helyzet Romániában, ahol egymillió kétszázezer magyar él. A 2011-es népszámlálás óta tudjuk, hogy Kolozsváron a magyarság százalékaránya 18-ról sajnos 16 százalékra csökkent, ezért itt minden magyar rendezvénynek jelentősége van. Örvendetes, hogy a városban a történelmi egyházak lelkipásztorai milyen összhangban munkálkodnak. A magyar kultúra napján, augusztusban, a városnap környékén, vagy emléktábla-avatáson és még hosszan sorolhatnám, hol mindenhol fognak össze, és ösztönzik híveiket az identitás megőrzésére. Kolozsvár egyenes derekú város. Méltósággal éli meg a mostani felemás időt is, hiszen annyi minden történt már itt a letűnt századok alatt. És mennyi minden történhet! A Házsongárdi temető eszünkbe juttatja, hogy „hol nemzet süllyed el”, de utána nyomban azt is, hogy „romon virág”. Ezt jelenti nekem Kolozsvár. Kalotaszeg és Székelyföld szavak nélkül is áll a vártán, áll kitartóan és megfellebbezhetetlenül, mintha az utóbbi száz esztendőben mi sem történt volna! Én tanulni jöttem Erdélybe. Nemcsak a látnivalókat fedeztem fel, kaptam ajándékba egy belső látást is. Ha Isten élni enged, ezt az ajándékot szeretném megosztani Erdély kisebb testvérével, az egykor éppen a fejedelmi Erdélyről leszakadt Kárpátalja magyarságával. – Témáid így hát nálunk is akadnak bőven. Születésnapodra azt kívánjuk, hogy versekre serkentő jó tündéreid ezután is sűrűn felkeressenek. KRAJNIK-NAGY KÁROLY. Szabadság (Kolozsvár) lapozás: 1-2
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
